„Szeretek történeteket elmesélni a képeimmel, új dolgokat megmutatni az embereknek, érzelmeket kiváltani belőlük.”
Dzsenifer Fotográfia alapszakunkon végzett. A 36. Magyar Sajtófotó Pályázat Természet és tudomány (sorozat) kategóriában 3. helyezett lett Otthon az, ahol a szív van című képsorozatával.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Kiskoromban is szerettem fényképezni, aztán a középiskolás éveim alatt elvégeztem kettő fotós képzést, hogy jobban a mélyére lássak a szakmának, és ne csak kattintgassak. Ekkor határoztam el, hogy ezen a területen szeretnék elhelyezkedni.
Miért ezt a szakot választottad?
Szeretek történeteket elmesélni a képeimmel, új dolgokat megmutatni az embereknek, érzelmeket kiváltani belőlük. A fotográfia minden szakirányával megismerkedhettem a képzések alatt, a portréfotózástól kezdve a természetfotóig, és végül a fotóriporterek világában találtam magamra. Az egyetemre már úgy indultam el, hogy én mindenképpen a riportfotográfia specializáción szeretnék tanulni.
Mi inspirál?
A változtatás lehetősége. Úgy gondolom, hogy ha legalább egy valaki elgondolkodik a képek mondanivalóján, hogy milyen társadalmi problémákkal kell szembenéznünk, akkor már megérte foglalkozni a témával. Hiszem azt, hogy a fotográfiák meg tudják változtatni az emberek hozzáállását és egyszer képesek lesznek segíteni azokon, akik magukon képtelenek.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Harcosok Klubja: sportújságírás néven futó kurzusra kellett sporttal kapcsolatos képgalériát készítenünk, amihez a cikket is nekünk kellett írnunk. A harcművészet mindig is közel állt hozzám, 7 évet küzdősportoltam versenyszerűen, amelyet most újra elkezdtem, de csak hobbi szinten. Először Hajdú D. András vitt el minket egy boxgálára, ahol nagyon rákaptam erre a témára és eldöntöttem, hogy folytatom a sorozatot. Jó érzés volt ezeken a rendezvényeken fotózni, mert visszakaptam azt a hangulatot, amelyet én is éreztem régen. Az első díjamat ezzel a sorozatommal nyertem, 2017-ben második helyezett lettem a Slovak Press Photo nemzetközi, 25 év alatti kategóriájában.
Otthon az, ahol a szív van: multimédiát kellett készítenünk egy szabadon választott témáról. Az edzőm által ismerhettem meg Balázst és családját, akik a Börzsöny tölgyei alatt állították fel jurtájukat, ide menekülnek el a város nyüzsgésétől, akár hónapokra is. Nagyon megtetszett ez a téma, hiszen nem sokszor találkozunk ilyen életformával napjainkban. Rengeteg állatot tartanak, amelyekről napi szinten kell gondoskodniuk, így kevés szabadidejük van. Az édesapa lovaglást tanít kicsiknek és nagyoknak egyaránt, az édesanya biológuskutató, így nem idegen nekik ez az életmód, ők ebben lelik örömüket, ez jelenti számukra a szabadságot és a családi harmóniát. Nagyszerű visszajelzés volt az, hogy ezzel a sorozatommal harmadik helyezést értem el a 36. Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány kategóriájában.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Diplomamunkám témája a vakfoci, amely 2004 óta paralimpiai sportág és itthon hétéves múltra tekint vissza. Februárban látogattam el először az edzésükre, ahol megismerkedhettem magával a sporttal, majd az edzés utáni közös vacsorán velük is jobban összebarátkoztam. Brnoba és Krakkóba is elkísértem őket, ahol beleláttam a vakfoci rejtelmeibe, a csapat összetartó erejébe, és a győzni akarásukba. Együtt utaztunk órákat, együtt szomorkodtunk a rosszabb napokon, majd végül együtt ünnepeltük a Krakkóban megszerzett harmadik helyet, amelyre eddig nem volt példa a csapat történetében. Annyira megszerettem a játékosok személyiségét, és ezt a témát, hogy eldöntöttem, nem szeretném abbahagyni velük a munkát, továbbra is a csapat tagja szeretnék lenni. A fotósorozatom célja, hogy bemutassam magát a sportágat és a csapat hozzáállását, elszántságát. Nagymamám cukorbetegsége miatt elveszítette a látását és ő mondja mindig, hogy emiatt már nem tud csinálni semmit. Szeretném megmutatni, hogy ezek a fajta nehézségek nem tarthatják vissza az embert attól, amit szeretne csinálni, hogy így is van lehetősége sportolni és teljes életet élni.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Az alapok elsajátítása mellett megtanítottak fotós szemmel gondolkodni, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rátaláljak a saját látásmódomra. Sok kritikát kaptam az elmúlt 3 évben, jót és rosszat egyaránt. A rosszak segítettek abban, hogy kitartó és elszánt legyek, hogy ne adjam fel, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Itt nem csak diplomát kap kézhez az ember, hanem szakmai és gyakorlati tudást is. Remek kapcsolatokat lehet kiépíteni mind a szaktársakkal, mind a tanárokkal, amelyek később sokat segítenek az elhelyezkedésben. A METU-n olyan neves fotográfusokat ismerhettem meg, akikről eddig csak a könyvekben olvastam és ez nagyon inspiráló volt számomra.
Hogy érzed magad frissdiplomásként?
Fáradtan, mert az utolsó félévet végigizgultam a záróvizsga és a kiállítás miatt. Még annyira nem realizálódott bennem, hogy többet már nem kell bejárni, nem kapunk feladatokat, amelyeket teljesíteni kell, de valószínűleg szeptemberben jobban fog érződni ez a hiány.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Egy kicsit stresszes, de a bizottság tagjai nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. A diplomamunkám és a szakdolgozatom készítésénél is ütköztem akadályokba, de minden nehézség ellenére sikerült megtalálni a jó utat és ebben rengeteget segített Magócsi Márton és Pettendi Szabó Péter, ezúton is köszönöm a sok biztatást.
Milyen terveid vannak a jövőre?
Szeretnék minél többet fejlődni és fotóriporterként elhelyezkedni, hogy a hobbim teljes mértékben a hivatásommá váljon.
