„…imádom ezt a ténylegesen kiráz a hideg érzést egy jó kép láttán.”
Lili Hanna Fotográfia alapszakunk fotóriporter specializációján diplomázott. A sorsok érdeklik, a sztorik egy-egy ember mögött, még akkor is, ha ehhez ki kell lépnie komfortzónájából. Egy történet képes elbeszéléséért van, hogy órákig vár a jó pillanatra, lényegesnek tartja, hogy egy fotói valóban hassanak a nézőre.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Mindig is érdekelt a fotózás. Az elején (és amikor jelentkeztem a METU-ra) nem teljesen körvonalazódott bennem, hogy pontosan melyik része. Abban biztos voltam, hogy történetet szeretnék elmesélni, érzelmeket átadni, a “cudar valóságot” és a hétköznapi életet szeretném be- és megmutatni a képeimen keresztül.
Miért ezt a szakot választottad?
Régebben rajzoltam és festettem. A mai napig van olyan, hogyha frusztrált vagyok, vagy ki szeretnék kapcsolni, akkor a ceruzákhoz nyúlok és a zenéhez. Így már régebben is a képalkotás érdekelt, ez a későbbiekben összpontosult a fotóra.
Mi inspirál?
Az emberek és az ő sorsaik. Egy olyan kép/sorozat, amitől kiráz a hideg (szerencsére gyakran találkozom ilyennel, imádom ezt, a tényleges kiráz a hideg érzést egy jó kép láttán). A zene. Egy jó könyv/vers. Vagy beszélgetés egy hasonló gondolkodású emberrel.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Vágóhíd, sertéstelep: Ez két különböző, szabadon választott feladat volt, azaz én döntöttem úgy, hogy engem ezek a témák érdekelnek. A Vágóhíd készült el először, ami nagyon maradandó élmény volt, mert megértettem, hogy hogy kerül a sertés (és a legtöbb hús) az asztalra. Természetesen tisztában voltam a folyamattal, de teljesen más volt végignézni azt. A Sertéstelep című sorozatom pedig szinte adta magát. Úgy gondoltam, hogy érdekes lehet azt is bemutatni, hogy hol nevelkednek fel ezek az állatok, és hogy hogy működik egy ilyen gazdaság.
Budapest aluljárói: A feladat hívó szava Budapest volt, nekünk pedig asszociálnunk kellett, hogy mi jut először eszünkbe róla. Ez a feladat azért tartozik a kedvenceim közé, mert annyira sem voltak ismertek a szituációk és a szereplők, mint egy „hétköznapi” riport anyagnál. Mivel esti képeket szerettem volna készíteni a képek hangulata miatt, így volt, hogy sokat vártam, mire jött valaki, ha pedig azt a képet elrontottam, vagy nem volt megfelelő az alany, akkor újabb várakozás következett és rengetegszer visszamentem a kiválasztott aluljárókba. Ez az őszi fél év végén készült, gyakran hideg is volt. Azon felül, hogy kiléptem a komfortzónámból, szeretem is azokat a képeket.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Mindig is érdekelt a vidék és az emberek, akik ott élnek. Talán azért, mert vidéken nőttem fel, és mert úgy gondolom, hogy egy teljesen más világ, ami a „városi embernek” idegen.
A szakdolgozatomban is olyan képeket elemeztem öt szempont szerint, amik a magyarországi vidéket mutatják be. Az eddigi Sajtófotó könyveket (1992-2017) vettem alapul. Nagyon jó tapasztalat volt, hogy a fotósok milyen módon ábrázolják a vidéket és hogy ez miként változott az évek alatt.
A diplomamunkám címe: „Csak akkor van szabadunk, ha esik az eső”. Egy évig követtem Ica (és családja) mindennapjait. Három módon mutattam be Icát: a munkán, a családon és a mindennapokon keresztül. Napszámosként dolgozik főként a tormaföldön, nyolc óráért 6000 Forintot kap és ebből tartja el magát és családját. Az fogott meg benne a leginkább, hogy egy hihetetlenül pozitív ember. Bármilyen rossz dolog is történt vele, mindig megmaradt a pozitív gondolkodása, soha nem hagyta el magát és soha nem panaszkodott. Rengeteget tanultam tőle és nagyon élveztem a közös munkát.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Jobban kiismertem magam a tanáraim segítségével, mind emberileg, mind szakmailag. Megtanítottak arra, hogy bízzak magamban, és hogy én is jó vagyok valamiben, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Segítettek formálni a látásmódomat. Az általuk kiadott feladatok segítségével megtanultam bánni az emberekkel, megtanultam, hogy hogy kerüljek közel hozzájuk, és hogy hogy „kerüljek be” az intimszférájukba.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Használjon ki minden lehetőséget, amit az iskola ad. A tanárok felé bármivel és bármikor lehet bizalommal fordulni. Olyan intézménybe járhatnak, ahol hihetetlen empatikus, megértő, érdeklődő, de mégis szókimondó tanárok vannak, így bátran lehet hozzájuk fordulni bármilyen problémával vagy nehézséggel.
Az egyik feladatomat kezdetben sehogy sem tudtam kellőképpen bemutatni. Volt egy-két jó képem, de egy riport anyaghoz 10-12 kell. Rengetegszer visszamentem, de valamiért mégsem ment. Már kezdtem feladni, mikor a feladatot kiadó tanár megkérdezte, hogy mi a nehézség, miért nem tudom hozni az általa már ismert szintet. Elmondtam neki őszintén, hogy valamiért ez a feladat számomra nehezebb, nem találom a megfelelő módot annak bemutatására, ábrázolására. Végigmentünk az összes képemen, elmondta azok negatív és pozitív oldalait is egyaránt, és hogy hogy lehetne jó a sorozatom. Mondta, hogy ne adjam fel, Ő tudja, hogy sikerülni fog. Másnap visszamentem fotózni úgy, mintha előtte még egy képet sem készítettem volna és ennek hála, jól sikerült a sorozatom.
Hogy érzed magad a frissdiplomásként?
Természetesen jól érzem magam, mert sikeresen teljesítettem ezt a három évet. Szomorú is vagyok, hiszen egy korszak lezárult, és mert szerettem bejárni nap mint nap és tanulni a tanáraimtól.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Az igazat megvallva az utolsó fél évet végigizgultam. Nagyon féltem, hogy nem tudom átadni sem a szakdolgozatomban, sem a diplomamunkámban azt, amit szeretnék, hogy talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Olyan konzulenseket választottam, akikről tudtam már az együtt töltött évek után, hogy szigorúak, szakmailag és emberileg is felnézek rájuk, ezáltal pedig motiválnak és kihozzák/kihozzuk belőlem a maximumot. Szerencsére mindketten el is vállaltak. Mindenben segítettek és bármikor megkereshettem őket, nagyon élveztem a közös munkát és szerintem rengeteget fejlődtem, még egyszer nagyon köszönöm nekik. Szerencsére mind a kettőt nagyra értékelték, megdicsérték. Ez óriási dolog volt számomra, kellett is pár nap, mire feldolgoztam, hogy ennyire elismerték a munkámat. Ebben az iskolában éreztem először ilyet. Pozitív csalódás volt.
Milyen terveid vannak a jövőre?
Az álmom az, hogy megéljek a szociofotóból (legalább nagy részben). Addig még rögös az út és sokat kell tanulnom, fejlődnöm és természetesen tapasztalatot is kell szereznem. Mindenesetre ez a hosszú távú tervem.
