Fazekas Gyöngyi / Mozgóképművész mesterszak

„Amikor alkothatok, az az egész lényemet betölti, mint az a bizonyos belső fény. Azért foglalkozom ezzel a területtel, nehogy kialudjon.”

Gyöngyi Mozgóképművész mesterszakunkon diplomázott. Bár más művészeti irányba indult el, a filmkészítés az ő igazi világa. A rendezésben találta meg igazi énjét, aki szervez, teremt, varázsol.

 

(Diplomafilm 1-2)


Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Szinte véletlen, egy makacs pillanat eredménye a jelenem. A szememben az írók mindig mások voltak, emberek valami csodás belső fénnyel, ami belül suttogja nekik, hogy ők írók. A rendezők meg... cigarettázó, művelt férfiak, sok válással, még több gyerekkel (bocsánat). Én 20 éves koromig azt suttogtam magamnak, hogy színésznő vagyok. Mesemondó verseny, majorette edzés, kórus, szavalóverseny, társastánc, magánének, színdarab – jó útnak tűnt, szerettem, szerettek, haladtam. Mígnem egy nyáron három szakmabeli egymástól függetlenül "ledramaturgozott", fittyet hányva arra, hogy én aspiráns színésznőként izzadok ott vért, hogy lenyűgözzem őket. Úgy megsértődtem, hogy felvételiztem az SZFE filmdramaturg képzésére. Jött a poén: továbbjutottam. Egyre tovább. Nem értettem, miért élvezem ennyire a kreatív feladatokat, csak körmöltem, és minden mást hátra soroltam az életemben. Az utolsó forduló után, persze, egyedül álltam újra, mint előtte. Csakhogy azt a suttogást... elkezdtem hallani.

Beleszerettem a filmbe, mert mindent egyesít: játék-hang-kép (szellem-lélek-test). Az írással együtt jött a rendezés is. Világot teremteni egy gondolatból, végigkísérni tervrajztól szalagátvágásig. Csapattá formálni idegeneket egy láthatatlan cél égisze alatt. Létezővé tenni a nemlétezőt, ami valamiért rád bízta magát. Ez az álom, erre képesnek lenni – bár mélyen magányos hivatás. Amikor alkothatok, az az egész lényemet betölti, mint az a bizonyos belső fény. Azért foglalkozom ezzel a területtel, nehogy kialudjon.

Miért ezt a szakot választottad?
Reméltem, hogy a Mozgóképművész szakon olyan gyakorlati tapasztalatra tehetek szert, amely az elméleti ismereteimmel kiegészülve stabil alapot ad majd nekem a továbbiakhoz. A METU számomra erről volt híres. Igaz, valamennyi gyakorlati tapasztalattal azért rendelkeztem, hiszen az ELTE BA képzésén is volt egy átívelő filmkészítési gyakorlat kurzusunk. Rendkívül meghatározó volt továbbá a Filmtett Workshop, amelynek keretén belül kétszer, 2014-ben és 2015-ben is alkalmam nyílt kisjátékfilmet írni és rendezni, ezek: a Saudade (2014) és a Képzavar (2015).

Milyen alapszakon végeztél és honnan érkeztél a METU-ra?
Az ELTE szabad bölcsészet alapszakát végeztem el filmelmélet és filmtörténet szakirányon, kreatív írás minorral. Ezzel párhuzamosan tanultam az SZFI forgatókönyv- és drámaíró esti képzésén, ami az első lépésem volt a beteljesületlen filmdramaturg felvételi után. S habár ezt kevesen tudják, van még egy pedagógiai alapszakos bölcsész diplomám is korábbról, szintén az ELTE padjaiból. Megjegyzem, meglepően hasznosnak érzem most, kiváltképp a pszichológia kurzusokat.

  

(Etűd 1-2-3)


Mi inspirál?
Az emberi kapcsolatok. Az a hatalmas társasjáték, amelyet egy bolygónyi értelmes lény folytat egymással tér és idő fogságában. Különösen izgat a jelenünkben az, ahogyan a technikát használjuk mindebben – legyen szó a másokhoz vagy akár önmagunkhoz fűződő viszonyunkról. Nagyon szerető családban nevelkedtem, és azt az érzelmi biztonságot, amit az otthonunkban kaptam, sehol nem találtam meg. Lenyűgöz, hogy ez miért van így. Talán mindig ezt fogom keresni. És ha nem találom, létrehozom.

Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Bevallom, nem rajongtam a heti etűd rendszerért, de egy valamit biztosan annak köszönhetek. Az időhiány, a szükség ürügyén több alkalommal családtagokat, barátokat szerepeltettem. Külön kihívás volt olyan előtt rendezőként működni, akihez a filmen kívül is kötődöm. A mai napig vissza-visszanézem ezeket a munkákat. Újra lehetne őket vágni, nem hibátlanok, de így egészek. Őrzik az itt töltött évek tempóját, az álmatlan éjszakák lelkületét és visszaadnak a maguk szerény módján valamennyit abból a szépségből, amit a szeretteimben láttam és látok. Hogy édesapámról így készíthettem portréfilmet, vagy édesanyámmal interjút a hivatásáról – az tudom, örök érték lesz.

  

  

(Etűd 4-5-6-7-8-9)


Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
A diplomafilmem címe: A narancs útlevél. Kisjátékfilm, kb. 20 perc hosszúságú. Egy disztópikus társadalomban játszódik, amelyben az Állam kiemeli a magánszférából a szaporodás ügyét. A férfiak számára létrehozott sorkatonasággal párhuzamosan a nők számára megteremti a soranyaság intézményét. Mesterséges megtermékenyítéssel minden, az Állam által alkalmasnak talált 18 éves nő köteles világra hozni 2 újpolgárt, eztán viszont csak az lehet anya, aki annak képezi magát: nemzetfenntartónak. Ők a fizetésüket is ezért kapják, s minden terhességet kötelesek kihordani. Aki más, civil foglalkozást választ, azt sterilizálják.

A főszereplő, Fábri Annamária, a soranyaság helyett a Nemzetfenntartási Minisztériumban vállalt szolgálati időt. A 20 éves szolgálat utolsó napját tölti. Határőr, ő tartja vissza azon női állampolgárok útlevelét, akik még nem vonultak be. Papíron engedélyekről dönt, a gyakorlatban a rendőrökkel vitet el, ha kitartasz a határátlépési szándékod mellett. Ha a mai napot is végigcsinálja, leszerelhet – ez áll a szerződésben, melyet a soranyaság kiváltásáért kötött. Azonban belép az ajtaján az országot elhagyni készülő: Fábri Anna. Kettejük találkozásáról szól a film. Ennek a történetnek a csíráját nagyjából 10 éves korom óta hordozom magamban. Apukámmal beszélgettünk a felnőttlétről és felfogtam, hogy bukásra vagyok ítélve... Annyi szerep vár rám az életben felnőtt nőként, hogy nincs esélyem mindegyikben megfelelni. Akkor azon gondolkodtam, ha a magánéletet diplomához kötnék, mit tennék. Választanék? És mit tenne két szerelmes, ha papíron nem értene a magánélethez? Fellebbezne? Innen indultam 10 évesen, és most, 27 évesen, talán pontot tehetek a végére. Már egészen máshol van a fókusz, mint akkor, sokat érett. De a leghosszabb kapcsolatom mégis ehhez a gondolathoz fűz.


 

 

(Diplomafilm 3-4-5-6)


Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Megismerhettem csodálatos tanárokat. Szalai Károly, a konzulensem, egészen kivételes segítség. Rendkívüli érzékenységű, tapasztalt filmes, ugyanakkor elképesztően közvetlen és amikor szükség van rá, azonnal el lehet érni. Thuróczy Katit és Pálfi Gyurit úgy csábítottuk el utolsó félévben az osztállyal, hogy tanítsanak bennünket. Katit van szerencsém már pár éve afféle mentorként magam mellett tudni (ezt még nem mondtam neki, de biztos tudja). Ő művészetet lélegez be és ki, neki ez az élete. Megtisztelő, hogy ebbe beenged, hogy ennyi szeretete és hite van felénk. Az egész osztály sorsát a szívén viselte és viseli most is. Hogy ők ketten mellénk álltak, az az egyik legnagyobb áldás, amit az egyetemi évek alatt az osztály kapott. De nem fogom elfelejteni Pamacs és Miklós Mari vágás óráit sem. Incze Ágit is felhívhatom bármikor, ezek a félévek összekötnek. Sorolhatnám a neveket hosszasan...


  

(Etűd 10, 12)


Ugyanakkor a METU-ról az első, ami mindig eszembe fog jutni, az az osztály. Látszatra nem érződik, de közelebbről nézve aligha lehetett volna különbözőbb embereket összeválogatni és ezt imádtam. Nem volt két egyforma film. Mi még nem tudtuk, kik vagyunk, de egymás szemében azonnal kirajzolódtunk. Hogy kinek mi az érzékeny pontja, mit látok a filmjeikben és mit látnak ők az én filmjeimben; az rengeteget tanított nekem. Minden héten azt vártam, hogy végre bezárkózzunk a fekete szobába és nézzük, ki mibe tette bele egy hetét – etűdrendszer ide vagy oda. Imádtam velük vitatkozni és ünnepelni is. Ez már most nagyon hiányzik.

Az osztály egy része: (balról-jobbra): Kiss Barbara, Füzes Dániel, Nyitrai Balázs, Kántor Dávid, Fazekas Gyöngyi, Ballagó Zsolt

Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Zavarba jönnék, mert úgy tudom, nem indul többé a szak és mi kapcsoljuk a villanyt a diplomával. Azt mondanám, mindenképpen járjon utána.

Hogy érzed magad friss(másod)diplomásként?
Pár napja írtam erre egy szofisztikált választ a pillangóvá válásba vetett hitről, meg arról, hogy remélhetőleg él bennem egy felnőtt, aki épp próbál kitörni a bábból, de... elég képzavaros volt.

Azért fogok most erre nagyon nyíltan válaszolni, mert nem lehet, hogy egyedül vagyok: én még nem tértem magamhoz a diplomafilm óta. Pedig hetek teltek el és ezt szégyellem. Tudtam végig, hogy ez a történet mélyről jön, biztos megráz majd, és ez természetes. De csak most érzem, hogy gyökeresen téptem ki magam a földből. Remegek az éhségtől, de nem tudok enni, szédelegve járok, de reggelig nem alszom, hullik a hajam. Szerencsére van egy gépelős megbízásom, amely leköt. Anyagilag is tudok bele picit kapaszkodni, amikor a lenti közértben látom, hogy pénztárost keresnek... Életrajzi dokumentumfilmek, régi írások révén próbálom szakasszá kicsinyíteni a fejemben ezt az állapotot. És persze, Tom Waits is segít. Kívül nyár van, belül tél. De én is a tavaszról álmodom. És elhiszem, amikor énekli, hogy a tavasz mindig eljön. Ha egy fa meg tud válni a lombjától, én miért ne?

Amellett, sokkal keményebb teleket is át kell tudnom vészelni ahhoz, hogy olyan ember legyek, amilyen lenni szeretnék. Remélem, ha bárki érez hasonlót, jó neki tudnia, hogy nincs egyedül. Nem szabad egyedül maradni. Az, hogy a családom és a barátaim kitartanak mellettem ebben a meglehetősen szánalmas állapotomban, a világot jelenti nekem. És az is sokat segít, hogy ezt leírhattam.

Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Testen kívüli. Teljesen kimerített a megelőző 5 hónap és az a tudat sem volt épp felszabadító, hogy nem vagyunk a végén, hiszen a diplomafilm véglegesítése még most is tart. De csodálatos opponenciát kaptam Prof. Dr. Molnár Györgytől, úgyhogy abból rengeteg erőt merítettem akkor is, most is. Magán a védésen pedig csupa olyan hangzott el a film kapcsán, amely építeni szeretné azt, és látja az értékét. Ez a lényeg, a többi munka.

Milyen terveid vannak a jövőre?
Magát a pályát szinte lehetetlen tervezni, ennek az elfogadásával még küzdök. Volt szerencsém korábban scriptesként dolgozni nagyjátékfilmben, az is minden előjel nélkül jött, kénytelen vagyok belátni, hogy ez ilyen. Amikor beindul, eláraszt, amikor megáll, kiapaszt. Örök költözésre kell berendezkedni. Elkezdtem hírt adni magamról azoknak, akik alkalmaztak már scriptesként. Amikor végzek a megbízásos munkámmal, több embert is megkeresek majd. Készülök az Inkubátor Programra, ennek kapcsán felkeresek egy producert is, akivel kisjátékfilmre pályáztunk már. Ennyi a konkrétum egyelőre.

Általánosságban pedig három örökérvényű elvárásom van magammal és a jövőmmel szemben:
- ne tegyek kevesebbet, mint amennyire képes vagyok,
- a kezem, a szívem és az eszem mindig legyen összhangban,
- és ne veszítsem el a belső fényt.

 

(Etűd 11, 13)


Az etűd fotókon szereplők: Ballagó Zsolt (1, 5), Bubik Orsolya (3, 8, 13), Fazekas István (2, 7), Fazekas Istvánné dr. Hevér Gyöngyi (6), Füzes Dániel (4, 10, 11), Nyitrai Balázs (12)

A diplomafilm fotókon szereplő színészek: Benkő Claudia (4, 6), Fodor Annamária (2, 4, 5)
Stábtagok: Magyari Zsolt - operatőr (1, 2), Pap Dénes - segédoperatőr (1, 3), Soltész Orsolya - script (3, 5), Sztercey Szabolcs - vágó (3), Holjencsik Annavíta - látványtervező (3), Pintér Eszter - másodasszisztens (3), Papp Gergely - világosító (3), Fazekas Gyöngyi - forgatókönyvíró és rendező (1, 3, 5)

A diplomafilm fotókat készítette: Fazekas Fanni