“…ami a legfontosabb, hogy mindig igyekezzünk olyan témáról anyagot készíteni, ami érdekel, mert csak úgy lehet egy kicsikét belehalni a munkafolyamatba, és létrehozni valami nagyszerűt.”
Tímea Televíziós műsorkészítő alapszakunkon végzett. Lételeme a kérdezés, ezért sosem volt kétséges számára, hogy olyan foglalkozást válasszon, ahol ezt kiélheti. Így egyértelmű út vezetett számára a televíziózáshoz, a mozgóképes világhoz.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Alapvetően nagyon kíváncsi ember vagyok. Az a típus, aki mindig mindent tudni akar. Amikor eldöntöttem, hogy tévés leszek, az volt a leghívogatóbb számomra, hogy így feltehetek majd minden olyan kérdést, amely engem érdekel emberként, és sanszos, hogy ezekre választ is kapok. Hisz valljuk be, számtalan olyan helyzet van, amikor Tímeaként nem tudnék érvényesülni, viszont riporterként sokkal inkább. Emlékszem az első gyakornoki munkámra, amikor az egyik ismerősöm, akivel korábban már dolgoztam együtt, úgy mutatott be a kolleganőjének, hogy “ő itt Tímea, készülj fel, nagyon sok kérdése lesz!” Akkor nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az ember örül-e egy ilyen felkonfnak, vagy sem... Aztán igaza lett, mert a következő napokban valóban feltettem az ismerősének az összes olyan kérdést, ami arra vonatkozott, hogy valakiből hogyan lesz tévés.Ezen felül pedig annyi izgalmas emberrel sodor össze az élet televíziósként, akiket nem ismerni hiba volna.
Miért ezt a szakot választottad?
Megfogalmazódtak bennem a fentiek, és akkor ilyenkor mit csinál az ember? Google. Bepötyögtem a keresőbe, hogy Televíziós műsorkészítés Budapest, és megnéztem, hol lehet ilyet tanulni. Azt hiszem azonnal kidobta a Metropolitan - akkor még BKF - alapképzését. És onnantól dédelgettem csendben, majd hangosan, és fél év múlva benyújtuttam a jelentkezésem a felvi.hu-n.
Mi inspirál?
Minden olyan, ami nem akarom, és akkor, amikor nem akarom. Ha le kellene egyszerűsítenem, az, amikor élek. A fentek és a lentek. A mélyek és a magasak. A szépek és a csúnyák. A jók és a rosszak. És sorolhatnám. Amikor érzek. Legyen az jó, vagy rossz, de ha hat rám, azzal biztos, hogy foglalkozom. A közönnyel nem tudok mit kezdeni. Emberként is irritál, ha közönyösen fordulnak felém. A szélsőségeket jobban kezelem. Egy üres órát nem tudok azzal tölteni, hogy keresem az ötletet és gyűjtöm az inspirációt, vagy várom, hogy megszálljon az ihlet. Ez nem így működik szerintem. Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyen: pld. meglátom a cigány mögött az embert, és elszégyellem magam, hogy addig a pillanatig ez nem történt meg, majd ebből a kiindulásból forgatok egy filmet a szentgyörgyiek és az őrkőiek viszonyáról.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Nagyon szerettem a gyakorlati óráinkat. Ennek ellenére, akkor ott, annyiszor tűnt minden feladat nyűgnek. Amit így utólag bánok, hiszen könnyen megtörténhet, hogy csak ebben az elmúlt három évben forgathattam arról, amiről igazán szerettem volna. Egy szerkesztő/riporter esetében kiváltság azt gondolom, ha arról készíthet anyagot, ami neki éppen szívügye. Szóval sokkal jobban ki kellett volna használni ezeket az alkalmakat. De minden olyat feladatnak örültem, ami kicsit rólunk szólt, arról, hogy a tanáraink megismerjenek, ilyen volt például, amikor be kellett mutatnunk egy napunkat, vagy a környezetet, ahol élünk, vagy ajánlót kellett készíteni egy kedvenc filmről.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Sokáig nem tudtam, hogy miről, vagy mit, de abban biztos voltam, hogy otthon, Sepsiszentgyörgyön fogom leforgatni a diplomafilmem. Aztán gyakornokként dolgoztam tavaly, a 2017-es Fölszállott a páva című műsorban, és ott megismertem Eötvös Rémuszt, aki versenyzőként vett részt. Én sepsiszentgyörgyi vagyok, ő pedig a város melletti őrkői cigánytelep lakosa. Csakhogy addig a pillanatig mi nem ismertük egymást Rémusszal. A mai napig előttem van, ahogy besétál a székházba, kíváncsi tekintettel nézelődik, és az alázat mintegy megtestesítőjeként egytől egyig köszön az összes biztonsági őrnek és stábtagnak, akit lát maga körül. Majd próbán meghallom énekelni, és valahogy olyan büszkeség tölti el a szívemet, hogy itt ez az ember, aki 800 km-t utazott, hogy megmutassa a cigányok kultúráját, s ezzel egyben azt is, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk. Rávilágított arra, hogy azért, ami nekünk alapvető jogunk, másnak harcolni kell érte. Ebből a kiindulásból forgattam a diplomafilmem az őrkőiek és sepsiszentgyörgyiek viszonyáról, hiszen nekünk, városiaknak, mindig is voltak fenntartásaink az őrkőiekkel szemben, még úgy is, hogy 90 százalékunk életében nem járt a telepen, és elképzelése sincs, hogy hogyan élnek ott az emberek. Nem az volt a célom, hogy állást foglaljak, szerettem volna mindkét oldalt megmutatni, és Rémusz üzenetét átadni, hogy “ne vegyék az összes cigányt egy kalap alá”, mert ahogy ő mondja “köztünk is vannak ilyenek, s olyanok.” Úgy gondolom ez sikerült.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Nagyon sok tanárom volt az elmúlt három évben, és sokukat szerettem is. Volt, akitől azt tanultam meg, hogy egy jó riporter nem látszani akar, hanem láttatni. Volt, akitől azt, hogy nem szabad soha lespórolni a munkát, és a jó munkától nem szabad sajnálni a beléje fektetett energiát. Volt, aki az alapos felkészülést és egy téma minél aprólékosabb körüljárását tanította meg, és volt, aki minden órán elmondta, hogy mindig legyünk igényesek a saját munkánkkal szemben. És talán ami a legfontosabb, hogy mindig igyekezzünk olyan témáról anyagot készíteni, ami érdekel, mert csak úgy lehet egy kicsikét belehalni a munkafolyamatba, és létrehozni valami nagyszerűt.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Azt gondolom, hogy a 3 év elég rálátást nyújt arra, hogy valaki el tudja dönteni, tévés akar-e lenni, vagy sem. A feladatoknak és a gyakorlati lehetőségeknek köszönhetően megtapasztalhatjuk a szakma jó és rossz oldalát egyaránt. Egyik feladat örömet szerez, míg a másik kedvtelenséget okoz. Kudarcok és sikerek váltogatják egymást. És mindeközben szépen megtanít a pozitív és negatív kritikák befogadására is, ami a szakma velejárója.
Hogy érzed magad frissdiplomásként?
Egyszerre érzek megkönnyebbülést, hiányérzetet, büszkeséget, boldogságot és szomorúságot. Hiszen mégis csak véget ért egy időszak, és én nagyon nehezen engedek el dolgokat. Most augusztusban már nincs beiratkozás, tantárgyfelvétel, a Neptun működésével kapcsolatos kérdések áradata az osztálycsoportban, nem találkozom hetente a társaimmal, a tanáraimmal, és már nem csendül fel az a mondat minden óra elején, hogy “majd a diplomavédésnél/diplomafilmvetítésnél…”, hiszen már ezen túl vagyunk, és most élesben járja mindenki a maga útját. Szóval ezek hiányozni fognak, de egyébként valahol meg nagy boldogság, hogy sikerült valamit megálmodni, megpróbálni, és megcsinálni.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Elképesztően ideges voltam a diplomavédés napján. Jobban izgultam, mint amikor felvételiztem. Éreztem, hogy már nagyon kevés választ el attól, hogy meglegyen az a diploma, ezért túlparáztam. Az én filmemmel kezdtük a vetítést, és gondoltam, na, most én akkor megalapozom a hangulatot, vagy rendben lesz, vagy bocsi srácok, azért, ami ez után fog történni. De szerencsére nem volt gond, nem savazták a filmet, ezért jó élmény volt a védés. Bár a film ott sokkal hosszabbnak tűnt, mint úgy amúgy, azt hittem soha nem telik el a 13 perc.
Milyen terveid vannak a jövőre?
Én most jelenleg kiemelt gyakornoki státuszban dolgozom a Duna TV-nél, és nagyon bízom abban, hogy sikerül itt majd fészket raknom. Szeptemberben lesz egy éve, hogy ezzel a csapattal dolgozom, és nagyon jól érzem magam közöttük, élvezem minden egyes percét, ami munkával telik. Egy álmom válna valóra azzal, ha még sokáig igényt tartanának rám, mert jó nekem itt. De ha nagyon távoli jövőt kérdezel, bármi is legyen az, bár szeretném, ha tartalomgyártással tudnék foglalkozni, mindig az lesz a fontos, hogy érezzem, jó nekem az adott helyen, szükség van rám, és örömmel tölt el az, amit csinálok. Mert ez most pont egy ilyen hely, ahol vagyok. És ennél alább, nem szívesen adom.
