“Talán számomra az volt a legfontosabb a METU-s tanulmányaim során, hogy mindvégig önmagam tudtam maradni, a saját stílusomat, egyéniségemet tudtam képviselni. Terelgettek, segítettek, fogták a kezemet, de nem akartak belőlem másik alkotót csinálni, én legalábbis így éltem meg, és ezért hálás vagyok.”
Éva korábban Mozgóképkultúra és médiaismeret alapszakunk hallgatója volt, idén diplomázott Mozgóképművész mesterszakunkon.
Alapszakos legjobbjaink között is ott volt, korábbi interjúnkat itt olvashatod.
Miért ezzel a területtel foglalkozol? Miért ezt a szakot választottad?
Kisgyermekkori álmomat követve, a szentesi irodalom-dráma tagozatos gimnázium után jelentkeztem a METU Mozgóképkultúra és médiaismeret alapszakára, ahol megtanultam a filmezés alapjait az írástól, a rendezésen át, a vágásig mindenbe belekóstolhattam. Akkor azt gondoltam író-rendezőként tudom magamat igazán kiteljesíteni. Ezzel a területtel egyébként a mai napig foglalkozom, és szeretném továbbvinni a karrieremben, azonban azt mindig is éreztem, hogy valami még hiányzik. Van bennem egy jó adag racionalitás, az igény, hogy két lábbal álljak a földön, és nagyon szeretek mindent kézben tartani, mindenről tudni, ami a filmünkkel kapcsolatos, és csak akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy egy adott üggyel kapcsolatban minden szálat elvarrtam. Szeretem azt gondolni magamról, hogy hatékonyan és gyorsan oldok meg problémákat, szeretem, mikor adódik egy helyzet, és érzem, hogy beindulnak a fogaskerekek az agyamban. Ez mindig felvillanyoz.
Ezt két éve még nem realizáltam, de gyakorlatilag minden filmben, melyen rendezőként dolgoztam, egyfajta produceri tevékenységet is végeztem, valamint mindegyiknek gyártásvezetője is voltam. Ez egyszerre nagyon sok, ennyi posztot betölteni párhuzamosan, ép idegekkel, lehetetlen. Így nem is értettem, hogy miért hiányzik ez a fajta szervezés, a filmekről való egyszerre rendszerező, és racionális, mégis kreatív, művészi hozzáállás, mikor bizonyos helyzetekben erre nem volt szükség. Így hiába szereztem meg az alapszakos diplomámat, továbbra is éreztem magamban egyfajta útkeresést, és ezt nem igazán értettem, tekintve, hogy olyan embernek ismertem meg magam, aki következetesen tudja, hogy mikor mit szeretne.
Aztán a véletlenek összjátékának következtében – eredetileg a mesterszakon író szakirányra jelentkeztem, mely végül nem indult el – a sors, vagy attól függ miben hiszünk, választ adott erre a kétségemre. Egész egyszerűen kreatív producer specializációra vettek fel automatikusan, az író helyett. Mikor megkaptam az erről szóló értesítést, mintha egy pillanat alatt más megvilágításba került volna minden, egyből azt éreztem, hogy ez az. Életem egyik legszerencsésebb véletlenjének szoktam nevezni, egyből tudtam, hogy ott van a helyem, és már nem is értettem utólag, hogy miért nem volt ez egyértelmű számomra korábban.
Aztán jöttek a kérdések, - egyébként azóta is mindenki ezt kérdezi -, hogy tulajdonképpen mit is csinál egy producer? Erre a kérdésre, főként Magyarországon, azt gondolom nem annyira egyszerű válaszolni, és talán minden producer más és más választ adna erre a kérdésre. Nekem akkor, és azóta is van egy válaszom, bár igazából egy célkitűzés ez, arra vonatkozólag, hogy én milyen producer szeretnék lenni. Véleményem szerint egy jó producer - különösképpen a jó kreatív producer - mindenben jó: fáradhatatlan harcos, motiváló csapatkapitány, rafinált gyártásvezető, empatikus alkotó, kíváncsi kutató, eltökélt rendező és elemző dramaturg. Értenie kell a filmes szakma valamennyi csínyját-bínyját, tudnia kell feladatokat adni, és a legfontosabb, hogy értse a történet mély mozgatórugóit, melyet el szeretne mesélni, találja meg a legjobb módot arra, hogy hogyan mesélje el, majd ezt az első pillanattól az utolsóig szigorúan szem előtt tartva, a filmkészítés folyamatának és a stábnak hajóját mindig ennek érdekében, ebbe az irányba kormányozza.
Így vágtam bele a mesterszakba, mely teljesen más élmény volt, más benyomások értek, mint az alapszakon. Ez az új terület, új kihívások és megújult lendület nagyon fontossá és ösztönzővé tette az elmúlt két évet, még akkor is, ha olykor jóval mélyebb és komolyabb feladatokkal, sokszor nehézségekkel kellett szembenéznem, mint korábban. Balogh Zsolt és Radnai György, két vezető tanárunk, számomra tökéletesen megtestesítette azt a kettősséget, mely bennem is van, és melyről azt gondolom, hogy egyfajta Jin és Jangként van jelen a produceri szakmánkban. Balogh Zsolt a művészet, a dramaturgia, a lélek és mély mozgatórugók felől, Radnai György a hatékonyság, logika, megvalósítás, racionalitás felől közelítette meg ugyanazokat a helyzeteket. Én azt gondolom, hogy ez a kettő csak együtt tud jól működni, egyik nincs a másik nélkül, ez volt az egyik legfontosabb, melyet megtanultam a mesterszakon.
Mi inspirál?
Gyakorlatilag minden. A jó és rossz napjaim, a fájdalom és az öröm, egy könyv, amit olvastam, egy dallam, amit hallottam, egy illat, egy hangulat, egy ruhadarab, egy ott felejtett tárgy, és legfőképpen az emberek. Mindenkinek van története, mindenkiben van ezer titok, így ezer film is, és minden mozdulatban, gesztusban, mosolyban vagy tekintetben egy élet van benne. Azt gondolom, a feladatom az, hogy ezeket a történeteket elmeséljem. Ez a hozzáállás azért is hasznos számomra, mert így nincsenek érdektelen vagy jelentéktelen pillanataim és élethelyzeteim, mindenben igyekszem megmerítkezni.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Az elmúlt két évet inkább egy hömpölygő folyamként éltem meg, mintsem önmagában álló, átúszásra váró tavakként. Ezzel azt szeretném mondani, hogy minden feladat, munka egy irányba tartott, egymást egészítették ki, egymásra építkeztek, és bennem a mai napig nem értek véget, hanem sodor tovább és tovább.
Sokat foglalkoztunk irodalmi adaptációkkal, és megfigyelésekkel – a hétköznapok és emberek megfigyelésével. Ez tovább mélyítette bennem az elemző hozzáállást, melyre az előző válaszomban is utaltam. Ez fontos volt és megerősített. Tulajdonképpen az egész mesterszakból a legfontosabb számomra a visszacsatolás volt, a támpontok, melyek alapján el tudtam helyezni magamat és a gondolataimat a filmkészítésről, a produceri szakmáról, az életemről.
De hogy mégis említsek egy nagyon izgalmas konkrétumot is, mely számomra nagy újdonság és nagyon emlékezetes volt, egy évig dolgoztunk azon, hogy Truffaut 1976-os Amerikai éjszaka című filmjét ,,előkészítsük”. Ez abból állt, hogy a létező filmet vettünk alapul, mint egy forgatókönyvet, és azt játszottuk, hogy 2018-ban, Magyarországon szeretnénk leforgatni. Majd a csoportunk egy stábként működve megcsinált mindent, ami a gyártáselőkészítéshez kell. Diszpóskönyvet, forgatókönyvtükröt írtunk, castingoltunk, helyszínt kerestünk, jelmez-, kellék-, díszlet- és sminkigényeket, technikai listákat írtunk, majd az egészről költségvetést raktunk össze, ráadásul többféle verzióban. Az egy év után, ha az ölünkbe hullott volna a szükséges pénz, akár el lehetett volna kezdeni a leírtakat megszervezni, majd forgatni. Ez nagyon kemény és komoly munka volt, de rengeteget tanultunk belőle, és Radnai tanár úrnak köszönhetően, közel sem csak a technikai részleteket, hanem az egésznek a filozófiáját, logikáját is.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Balogh Zsolt szakvezető tanárunkkal , - hogy megtapasztaljuk, milyen elemezni egy történetet, kitalálni egy koncepciót hozzá, végig vinni azt egy stáb segítségével, kipróbálni magunkat minden egyes stábtag szerepében - , már tanulmányaink kezdetén, kreatív producerként önálló alkotásokat, kísérleteket kezdtünk csinálni egymás között. A mesterszakra különböző előképzettséggel érkeztünk, volt, aki sok filmet csinált korábban, volt, aki csak tanult róla, és volt, aki teljesen más területről érkezett a filmkészítés világába. A feladat így nagy kihívás volt, de előbb-utóbb összecsiszolódtunk, mindannyian ráéreztünk a filmkészítés ízére.
Rajtkő gyanánt, ebben a folyamatban nagy segítségünkre volt az irodalom, egy-egy olyan alapmű, amelyből érdemes volt kiindulni. Zsolt ebben is vezette a kezünket, tekintetünket, mivel lenne érdemes foglalkoznunk, mi állna nekünk jól. Az első évben kortárs magyar novellák válogatásából, a Jelen! című antológiából dolgoztunk, kis jeleneteket készítettünk el a művek alapján az egyetem televíziós műtermében. A novellákhoz való vonzalmunk gyökeret eresztett, így, mikor következő év elején Tóth Krisztina Párducpompa című novelláskötetével kezdtünk el foglalkozni, éreztük, ebből akár több is lehetne, mint iskolai gyakorlat. Ahogy egyre többet foglalkoztunk a művekkel, elemeztük, átrágtuk magunkat rajta, kezdett kirajzolódni a helyzet: vannak bizonyos novellák, melyek tematikában, érzetben, mondanivalóban egyívásúak, és – valamiféleképpen összetartoznak, összekapcsolódnak.
A formát akkor nem tudtuk még, csak azt éreztük, mindenképpen szeretnénk valamit kezdeni ezzel az alapanyaggal, és mi, mint kreatív producerek, együtt szeretnénk valamit kihozni ebből az adaptáció ötletből. Úgy gondoltuk, ha mindannyian feldolgozunk egy-egy novellát 5-7 perc hosszúságú rövidfilm formájában, akkor az időben, energiában, munkafolyamatban kellemesen összeegyeztethető egyéb elfoglaltságainkkal. Az egyes kisfilmek pedig összefűzhetők, így egy kerek, egységes tematikájú, mégis változatos és izgalmas filmmel bemutatkozhatunk, mit gondolunk a világról, és hogyan tudjuk azt elmesélni együtt, mint végzős kreatív producer hallgatók.
Sorrendbe rendeztük a novellákat, kielemeztük a kapcsolódási pontokat, dolgoztunk a dramaturgiai íven, megkezdtük az írói munkát. Megszületett a cím: Idegenek. Télen készült el a szinopszisunk és a megvalósítási koncepciónk is.
Ennek a projektnek lettem akkor vezető producere, majd később, változatos okok miatt, ez lépett elő többünk hivatalos diplomafilmjévé, így több novella adaptációját is én rendeztem meg.
Hogy miről is szól az Idegenek, és miért lett számunkra ennyire fontos, a szinopszisunk tudja leginkább megvilágítani.
,,Idegenek. Elidegenedés. Idegen a szituáció, idegen a párom, idegen a gyerekem, idegen vagyok magamnak. Ismerős idegen. Veszélyes idegen. Én vagyok idegen.
Az életünk során nap min nap találkozunk ezekkel az érzésekkel. Az esetek többségében csak tovább megyünk az utcán, látszólag nem történik semmi, minél hamarabb próbáljuk gondolatainkat és magunkat visszaterelni a megszokott, kényelmes, otthonos világunkba. Mi történik azonban, ha ezeket a helyzeteket egy pillanatra kimerevítjük, és megvizsgáljuk? Ismerőssé válhat-e az, ami eddig idegen volt? Megismerhetem-e a társadalmat, a páromat, a gyerekemet? Megismerhetem-e magamat és megismerhetem-e az életet?
A Budapesti Metropolitan Egyetem öt mesterszakos kreatív producer hallgatója ezekre a kérdésekre keresi a választ Tóth Krisztina: Párducpompa című kötetének néhány novelláját feldolgozó szkeccsfilmjében. A nyolc kisfilmből álló diplomamunka nyolc olyan hétköznapi történetet dolgoz fel, melyen keresztül talán sikerül egy kis szeletet megfejteni az ember titkából. A lazán egymáshoz kapcsolódó, ám együtt kerek mondanivalót alkotó történetek között szerepel a legkisebb hatalmát is látványosan gyakorló biztonsági őr, egy barátkozó kiskutya, egymást varrótűvel tetováló tinédzser lányok, rendhagyó irodalomóra, trolin könyvet olvasó fiatal és számos olyan emberi szituáció, amelyek mindannyiunkkal megtörténnek. A közös bennük az “idegen anyag”. Minden történet mozgatórugója az ember törekvése, hogy beilleszkedjen, belekapaszkodjon valami módon abba a világba, ahol ottfelejtették, és amiről olykor azt hiszi végtelenül ismeri, majd ugyanennyire el is bizonytalanodik ebben. A néhány perces filmek felvillantják előttünk ezeket a szituációkat és sorsokat, mintha egy pillanatra megállnánk, és megpróbálnánk valamelyest megfejteni, de legalábbis megismerni ezeket a sok ismeretlenes egyenleteket.
Ahogy a történetek finoman úsznak át egyikből a másikba, úgy a stílusuk és világuk is változik – a történeteket más-más hallgató valósítja meg – mégis ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Így próbálva megmutatni azt, hogyan közelíti meg néhány huszonéves filmes egyetemista azt az életünket mozgató, folyton járó rugót, amely végső soron a legtöbb cselekedetünket meghatározza: az egymáshoz, magunkhoz és a világhoz való kapcsolódás vágyát. Ironikus persze, hogy sokszor mégis ez a vágy lesz az, amely az idegenséghez vezet.”
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Talán számomra az volt a legfontosabb a METU-s tanulmányaim során, hogy mindvégig önmagam tudtam maradni, a saját stílusomat, egyéniségemet tudtam képviselni. Terelgettek, segítettek, fogták a kezemet, de nem akartak belőlem másik alkotót csinálni, én legalábbis így éltem meg, és ezért hálás vagyok.
Hogy érzed magad a friss(másod)diplomásként?
Ez egy új és izgalmas helyzet, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velem. Alapvetően nyitott vagyok, és úgy érzem, az elmúlt öt év alatt sikerült a lehető legtöbb tudást és tapasztalatot magamba szívnom, melyet az egyetem nyújtott, így azt mondhatom, készen állok.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Nagyon fáradtak voltunk mindannyian, de mindenképpen felemelő. Az előtte lévő hónapok annyi nehézséget tartogattak számunkra, és számos olyan helyzetet, ahol el lehetett volna bukni, hogy kicsit hihetetlen élmény is volt, hogy ott ültünk egymás mellett mindannyian, akik együtt kezdtük el ezt a projektet, még mindig szeretjük egymást, és mindannyian diplomával a kezünkben hagytuk el a termet. És természetesen büszkék voltunk, hogy sikerült megvalósítani egy olyan feladatot, mely egyértelműen nagyobb falat volt, mint amelyet a legtöbben magukra vállalnak diplomamunka gyanánt, és akkor sem adtuk fel, mikor talán más már feladta volna.
Milyen terveid vannak a jövőre?
Miután kicsit kipihentem magamat, szeretnék minél több és minél inspirálóbb projektben dolgozni, és annak ellenére, hogy egyetemi éveim véget értek, szeretnék minél többet tanulni és fejlődni, tapasztalni, megélni úgy szakmailag, mint emberileg.
