“A művészet képes megörökíteni a pillanatokat, ami azért fontos, mert utána egy üzenetté válik a másik ember számára, és ki tudja, hogy az én vagy a te pillanatod mit hoz ki a másikból...”
Rácz Katalin Anna a METU Televíziós műsorkészítő alapszakán diplomázott. Úgy érzi, hogy az egyetem jó alapot és biztonságos közeget biztosított ahhoz, hogy igazán kibontakozhasson. Leginkább az érzések, az emberek inspirálják, és azt üzeni mindenkinek: senki ne gondolja unalmasnak önmagát.
Miért ezzel a területtel foglalkozol, miért ezt a szakot választottad, mi inspirál?
Azért ezt a szakot választottam, hogy véletlenül se unatkozzak a későbbiekben. A médiában megújulhat az ember, elnézhet erre, elnézhet arra és mégis egy helyen van. Engem a lélek, az érzések, az apróságok, a semmiségek hatalmassága inspirál, és az, hogy rávegyem magam a megnyílásra. Hiszem, hogy az érzések, tapasztalatok megosztása az írásaimon, vagy a filmjeimen keresztül jót tesz nekem és másoknak is, ha esetleg én, vagy más egyedül és elveszetten érzi magát egy élethelyzetben.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Gárdos Péter azt a feladatot adta nekünk az első félévben, hogy írjunk egy tízmondatos történetet, és mindegyik mondathoz kapcsolódjon egy általunk választott kép is. Ez egyszerűnek tűnhet, de korántsem az. A kép és a szöveg összekapcsolása, hogy megtaláljam közöttük azt az egyensúlyt, amikor nem elnyomja egyik a másikat, hanem összefonódva erősítik egymást, az számomra a legmaradandóbb feladat volt. Hétről hétre megszenvedtem vele, de élveztem, mert általa máshogy kezdtem látni a világot. Akár a buszon ülve, fogmosás közben, vagy egy kiadós veszekedés alatt is keresni kezdtem mindazt, amiről írhatok, ami én vagyok, ami belőlem születik, vagy ami körülöttem történik és megmozgat. Ez a működés pedig a mai napig bennem van, és minden munkámnak ez az alapja. Úgy látom, hogy minél érzékenyebben merem megfigyelni és felfogni a világot, annál inkább igazzá válik az, amit alkotni és közölni szeretnék.
Az írási vágyat Rozgonyi Ádám órái is erősen ösztönözték bennem. Ha ő értékelte egy-egy munkámat, akkor a fellegekben jártam tőle napokig. Neki köszönhetem azt, hogy egy átlagos séta alatt a látott dolgokat filmes szemmel mentem el magamban, és a már két éve látott, pesterzsébeti buszmegállóban ácsorgó "kezdő szerelmespár szempillafújásos-kívánj egyet" jelenete megkötött bennem, és – terveim szerint – egy filmemben is felbukkan majd.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Diplomafilmem témájául a szakítás feldolgozási folyamatát választottam, melynek szerkezeti és gondolati alapját a Kübler-Ross modell adta. A modellben Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter szétválasztotta a haldoklás öt pszichológiai fázisát, amelyek filmem jeleneteit alkotják. A lényeg az volt, hogy a modellben leírt gyászfolyamat öt periódusát, amely a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás, alkalmazzam egy teljesen más élethelyzettel való összekapcsolásban, amelyet ’élőgyásznak’ neveztem el. Ez egy olyan kínzó küzdelem, amelyre nincs gyógyszer, se oltás, de mégse fertőző, hanem az érintett gazdatestben alakul ki, és a lélek adhat rá hajlamot, hogy milyen gyakran és milyen szövődményekkel kapjuk el a szakítás utáni gyötrelmes időszakot.
Diplomafilmem egy ilyen időszak bemutatását tárja fel, melyben a szereplő intim és bensőséges állapotának tanújává és társává válik a néző. Az ötletem bontakozásakor a következő kérdéseket vetettem fel: Valóban képes megindítani a lélek gyászfolyamatát a szakítás is? Ha igen, akkor van-e időnk és megfelelő ismeretünk ezt a folyamatot igazán feldolgozni, vagy csak megtanulunk tovább élni a sérüléseinkkel? Ha már benne vagyunk, akkor milyen önismereti kérdésekre bukkanunk az elválás utáni magányban? Vajon születhet-e érték a szenvedésből?
A forgatókönyvet saját élményekből és hallott történetekből írtam meg, ami nem volt egyszerű, hiszen kénytelen voltam felkaparni az emlékeimet. Ennél csak az volt nehezebb, hogy a járványhelyzet bizonytalansága miatt úgy voltam vele, hogy nem keresek szereplőt, hanem majd én fogok játszani a rendezés mellett. Ez azt eredményezte, hogy gyorsított tempóban ugyan, de újraéltem a szenvedésem válogatott jeleneteit. Megterhelő és tanulságos volt lelkileg számomra az egész folyamat. Tükröt mutattam magamnak, miközben láthattam azt is, hogy milyen személyiségfejlődési ívet tettem azóta.
Sokat köszönhetek a film operatőrének, Bartha Adriennek, hiszen az ő lelkiismeretessége és beleérzése teremtette meg a képi világot úgy, ahogy én azt magamban elképzeltem. Hatalmas segítség és biztonság volt számomra, hogy ennyire értettük egymást. A filmben a humor is szerepet kapott, hiszen szakítás után baromi nagy őrültségeket tud csinálni az ember, és ezeket kár lett volna kihagyni, így az önirónia is fontos elemmé vált.
Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy elkezdjünk élni, el kell kezdenünk csalódni. A saját bőrünkön megtapasztalt sebek, traumák, majd – jobb esetben – a feldolgozási folyamatok formálnak bennünket. Az iskolában megtanuljuk a Püthagorasz tételt, amelynek képletét még legrosszabb rémálmunk se tudja kitörölni a memóriánkból. De ki és hol tanítja meg nekünk a csalódás megoldóképletét? Ki készít fel bennünket arra a pillanatra, mikor megtudjuk, hogy megcsalt bennünket a nagynak hitt ‘Ő’, vagy mit kell tennünk akkor, ha a közösen kiválasztott konyhabútor összeszerelése közben jövünk rá arra, hogy sosem leszek boldog azzal az emberrel, aki éppen a csavarhúzót fogja a kezében. A fájdalmat ugyan nem tehetem egyszerűbb élménnyé, de a film létrehozásában az a gondolat motivált, hogy valami olyan dolgot hozzak létre, amihez lehet kapcsolódni, és a néző társává tudok válni, ha éppen a szakítási gyötrelem közepén van, volt vagy – ne adj isten – lesz.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
A tanári gárdával. Jófej embereket, elképesztő szakembereket, érzékeny alkotókat ismerhettem meg, akik egytől egyik megmaradnak bennem.
Mit jelent számodra az alkotóegyetem jellege a METU-nak?
Az alkotás számomra a félelem és a szabadság érzése összefonódva. Egy hely, ahol arra késztetik az embert, hogy alkosson, az megnyugtatja, elkezdi vállalni önmagát, ezáltal felszabadulhat és elindulhat, áramolhat minden, ami mély és őszinte alkotások létrehozását eredményezi.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Ha megvan az érdeklődés, az alkotói vágy, akkor kell egy jó hely, ahol ez alapot, biztonságot kaphat szakmai tudás formájában, és határtalanul kiteljesedhet. Olyan ritkán lehet egy pillanat végtelenül valódi. A művészet képes megörökíteni a pillanatokat, ami azért fontos, mert utána egy üzenetté válik a másik ember számára, és ki tudja, hogy az én vagy a te pillanatod mit hoz ki a másikból, ami aztán... Utóirat azoknak, akik most felvételiznek: senki ne gondolja unalmasnak magát!
Milyen terveid vannak a jövőre?
Az egyik nap kiutaznék külföldre és új életet kezdenék, a másik nap vidékre telepednék messze mindentől, de úgy gondolom, hogy ez az időszak ilyen, hiszen zajlik az útkeresés. Közben pedig tudom, hogy nem megyek én most sehova, hiszen két éve fix helyem van, ahol szerkesztő-riporterként dolgozom. A diploma után hagytam magamnak egy évet a jogsira, nyelvtanulásra, konyhafelújításra, de a rákövetkező évben biztos, hogy jön a mesterképzés. A terveim között van, hogy filmben is dolgozzak, youtube csatornát indítsak, újra lefogyjak, elkezdjek szinkronizálni és írjak, írjak, írjak.
Tedd meg karriered következő lépését a METU alapképzésén - ismerd meg Televíziós műsorkészítő BA képzésünket!