„…szeretek elmélyedni a harmóniákban, kompozíciókban, színhatásokban, kicsit az ösztöneimre hangolódva dolgozni, másrészt, ha ezzel valakinek a javára szolgálhatok, az még inspirálóbb.”
Luca Tervezőgrafika mesterszakunkon diplomázott. Hosszú út vezetett a tervezőgrafikáig, de mára kiderült: ebben tud kiteljesedni alkotóként. Ő tervezte a METU megjelenésének arculatát a tihanyi ArtPlaccon, munkáival találkozhattunk már a Brand/Pack tárlaton vagy 2016-ban a Design Hét TEST/közel kiállításán is.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Foglalkoztam festészettel, de tudtam, hogy nem vagyok magányos alkotó típus, akit a négy fal között száll meg az ihlet. Kevés vagyok én ahhoz, hogy festőművész legyek. Ezt éreztem akkor, pedig valószínűleg nem kevés voltam, hanem nem voltam elég elszánt. Ez azóta változott, mert jobban ki tudok teljesedni abban, amit csinálok: a tervezőgrafikában. Ez alkalmazott művészet, ami nekem fekszik, mert egyrészt szeretek elmélyedni a harmóniákban, kompozíciókban, színhatásokban, kicsit az ösztöneimre hangolódva dolgozni, másrészt, ha ezzel valakinek a javára szolgálhatok, az még inspirálóbb. A tervezőgrafika ilyen, ezért szeretem, azzal a kiegészítéssel, hogy oda kell figyelni, hogy az alkotás ne csapjon át robotolásba és minden áron megfelelésbe a kreatív alkotói szemlélet kárára.
Miért ezt a szakot választottad?
Ismerőseimtől, akik már akkor a METU-ra jártak, jókat hallottam a szakról. Segítettek ráeszmélni arra, hogy a tervezőgrafikában számomra van perspektíva és nem kell beijedni a számítógépes szoftverektől… nekem ez volt egy nagy félelmem.
Milyen alapszakon végeztél és honnan érkeztél a METU-ra?
Két alapszakot végeztem. Diplomát szereztem a Szegedi Tudományegyetem Gazdálkodás és menedzsment, valamint a Képi ábrázolás szak festő szakirányán is. Nem tudtam melyik irányba menjek tovább a BA után. Szerencsére egy ismerősöm, aki akkor már a METU Tervezőgrafika szakára járt, megosztotta velem a tapasztalatait, így ezután egyértelmű volt, hogy alkalmazott művészetet szeretnék tanulni. Időközben elkezdtem dolgozni, egy harmadik dolgot csináltam, néptáncot tanítottam vidéken gyerekeknek. Munka mellett a Corvin Rajziskolában egy 2x8 alkalmas kurzuson még magamra szedtem egy kis grafikusságot, mert sok hiányosságom volt e téren és féltem nem vesznek fel. De aztán sikerült. Szóval elég vegyes, de gazdag háttérrel érkeztem a METU-ra. Előnynek érzem, hogy már többet tapasztalva és kicsit idősebbként vágtam bele egy olyan mesterdiplomába, ami igazán érdekelt.
Mi inspirál?
A harmonikus egység és a pazar részletek összhangja. Ez mindig gyönyörködtet és ez, vagy pont ennek a hiánya munkára késztet. Szerencsés esetben olyan munkára, ami teljesen összpontosult élménnyé válhat.
A flow élmény mellett a közös munka és másoknak a véleménye is nagyon befolyásolja az alkotó kedvem: az elégedettség, rácsodálkozás vagy éppen a csalódás. Lehet szó könyvről, arculatról, csomagolásról, digitális felületről vagy akár egy festményről is, szeretem jól kibeszélni az ötletem, hallani, hogy „az a vonal de kellett abba kompozícióba, és kösz” vagy, hogy „ez a színvilág pocsék, gondoljuk újra”. Engem a munkám megosztása inspirál, nem úgy fészbukosan, hanem igazából. A munkám, csak úgy magában, semmire se való. Elmesélni, élvezni azt, az az igazi.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Az legelső feladat, amit mesterszakon kaptunk nagyon kedves emlék számomra. Egy olyan kis könyvet kellett készítenünk, ami magunkról szól, az egyes fejezetei különböző aspektusai a személyiségünknek, álmainknak. Törekedtem minimális motívum és eszközhasználatra. Mindösszesen egy szál piros cérna és néhány grafikai elem szerepeltetésével mesélek el mindent. A kedvenc fejezetem benne az, amikor a „hozzánk vezető utat” kellett valahogy ábrázolni. Nálam ez: „A te utad hozzám”. Ennél az egyetlen résznél jelenik meg egy szürke cérnaszál a könyvben, ami félig már bele van szőve a kifeszített piros szálakba. Az olvasóra van bízva, hogy tovább bajlódik-e a szövéssel, belefűzi-e „magát” az én kanyargós szövődményembe, vagy továbblapoz. Izgalmas feladat volt. Szerettem. Hónapokig csak agyaltam rajta a tanárommal együtt, maga a megvalósítás már csak a levezetés volt.
Palasovszky Ödön írásának a feldolgozása azért lett szintén kedvenc feladat, mert a pausz papír áttetszőségét kihasználva izgalmas szövegértelmezéseket tudtam létrehozni.
Szerettem a csomagolás-, a borcímke vagy a társasjáték tervezést is, papírtechnikai megoldásokkal bíbelődni, hogy szépen és flottul csukódjon egy doboz, izgalmas legyen, de használható, passzoljon a termékhez a grafikai világ.
Leginkább érett munkámnak, a diploma előtt, a Maj’szólok című szakácskönyvemet mondanám. Itt alakult ki az a szemlélet, amit a diplomakönyvemben is alkalmazok. Saját fotókat, festményeket, kéziratokat és szedett szöveget rendeztem össze olyan kompozíciókba, amelyek jó ritmusú látványt nyújtanak nem csak oldalanként, hanem az egész könyv viszonyában. Olyan versrészleteket használtam fel, amelyek akkor foglalkoztattak, de kapcsolódhatnak az ételekhez is. Így a receptek mellett van egy párhuzamos olvasata is a könyvnek: egy nehéz időszakom kivonata. Tiszta terápia volt ez a könyv, kifőztem és kiírtam magamból a hisztim… hogy mire nem jó a tervezőgrafika!
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Mindenképp erőteljesen személyes hangvételű témát kerestem, amit hitelesen tudtam képviselni egy tervezőgrafikusi kihívás során. A mestermunkám egy könyv volt, ami személyes interjúk történetein keresztül mutat be Vajdaságból Budapestre vezető életutakat, valamint foglalkozik a megszólalók sajátos kisebbségi identitásának megélésével. Az interjúkötet 5 beszélgetést tartalmaz. A történetek között az enyém is megjelenik bevezetésképpen, mintegy felvezetve és indokolva a témaválasztást, hiszen én is délvidéki magyar vagyok.
A tartalom mellett erőteljes grafikai világot rajzoltam, festettem. Továbbá az interjúalanyok környezetéből gyűjtöttem olyan személyes tárgyakat, emlékeket, használati eszközöket, amelyek jelképes szimbolikájukkal vagy a mondanivalóhoz köthető szoros kapcsolatukkal erősítik a leírtakat.
A könyvtervezés során azzal foglalkoztam, hogy egységes látványt teremtsek úgy, hogy közben minden oldal meglepetésként szóljon. A grafika erősítse a szöveget és fordítva. Ahelyett, hogy külön entitásként kezelném a szöveghasábokat az illusztrációtól, inkább egy jó kompozíció vagy gesztus segítségével összeépítem azokat. Fontos szempont, hogy mindez ne menjen az olvashatóság kárára és ne kerüljön háttérbe a tartalom.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
A technikai környezetet olyan volt, amiben szuperül lehetett dolgozni, kiváló Mac gépeken dolgozhattunk minden teremben. De tanári gárda különlegességét emelném ki inkább. Én sehol máshol nem tapasztaltam ilyet, hogy az oktatók ennyire a szívükön viselnék a hallgatók sorsát. De tényleg. Persze, a szakmai nagyságuk is inspiráló, de az a támogató és figyelmes közösség, aminek a része lehettem, azért igazán hálás vagyok. Sokszor történik meg az az emberrel, hogy bár tehetségének és szorgalmának köszönhetően sokra képes, mégis bizonytalan és vergődik, nincs önbizalma, nem tudja reálisan értékelni saját magát. Művészeti pályán főleg sok a kérdőjel. A mesterszakon azt szerettem leginkább, hogy a feladatukat elvégző hallgatók mögött meglátták tanáraink az embert és azt gyúrták, formálták alkotóvá. Ez sokkal fontosabb, mint bármilyen szakmaiság, főleg egy mesterszakon.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Azt látom, hogy ez az iskola állandóan kitalál valamit, hogy jobb és jobb lehessen. Nem mindig tökéletes megoldásokkal rukkol elő, az igaz, de nagy a lendület és az igyekezet és ez inspiráló. Mikor beiratkoztam a mesterre, még BKF voltunk, közben lettünk Metropolitan, majd az egyetemi címet is megkaptuk, mire a diplomához értem. És nem én voltam az, aki sokáig húzta volna a mestert, hanem a METU alakult gyorsan.
Hogy érzed magad a friss (másod)diplomásként?
Így egy hónappal a védés után a győzelmi mámor már elmúlt és helyette inkább a terhet és a felelősséget érzem, hogy ezzel a teljesítménnyel, amit elértem, kezdeni is kellene valamit. Rögtön elkezdtem dolgozni teljes állásban, ami egész embert igényel, aminek örülök, de sok elvarratlan szál van még, amit az egyetemen megalapoztam, de még nem fejeztem be, illetve most kellene csak igazán elmélyülni egy-egy projektben. Ilyen a könyvterveim tökéletesítése, arculattervek alkalmazása élesben vagy akár a saját brand-em kommunikálása, a munkáim prezentálása online és nyomtatott formában is.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
A könyvet, amíg készítettem, nem látta nagyon senki a konzulensemen és néhány baráton kívül. Persze, mert utolsó pillanatban készült el… A védésen mutattam be először a munkát szélesebb közönség előtt. Hihetetlen élmény volt látni „élni” a könyvet! Amit fél éven át, már sokszor unalomig gyúrtam, szerkesztettem, a védésen már a szakmai zsűri és a tanárok kezében volt. Nekik új volt az egész és működött, tetszett nekik és ezt csodás volt tapasztalni. De erre a katarzisra csak a védés után került sor, előtte azért izgultam és a fellépésemmel is nagyon nem voltam megelégedve, nem voltam magabiztos, jobbat vártam magamtól. De összességében az elismerő fogadtatás elfelejtette velem ezt a kis rossz szájízt.
Milyen terveid vannak a jövőre?
A jelen és a közeljövő most tapasztalatszerzésről szól új munkahelyi környezetben. Ideális lenne ezt mind úgy, hogy közben azért egy-egy mellékszál, mint például a mestermunkám sorsának alakítása, ne merüljön a feledésbe. Hosszútávon saját tervezőgrafikai projekteken szeretnék dolgozni, de nem egyedül. Mindenképp kell egy csapat. Az egyetem egy ideális műhely volt arra, hogy ott olyan szakmai kapcsolatok alakuljanak ki, amit butaság lenne nem kihasználni. Majd meglátjuk mi lesz belőle. De jelenleg még a saját helyem is csak keresem a szakmában. Amint ez kikristályosodik, ha ilyen lesz valaha, akkor a csapat is meglesz, ebben biztos vagyok. Nem vagyok karrierista, nem a tervezőgrafika áll mindenek felett, szeretnék családot, otthont, aztán a szakmai kiteljesedés ezeknek a dolgoknak a függvénye.
